Gor: Szomjas farkas

Szomjas Farkas

Leszáll a sötét,eljő az éjjel
Szemeiben tűz ég,vegyülve Kéjjel
Fényes a hold,most száll az égre
Szomjas a farkas,szomjas a Vérre!

Sebesen halad,hajtja az Ösztön
Kitörne,de az éhség börtön
Bárki jön,nem lökheti félre
Szomjas a farkas,szomjas a Vérre!

Fagyos a levegő,húsába mar
De nem áll meg,hisz élni akar
Fut,s nem gondol a télre
Szomjas a farkas,Szomjas a Vérre!

Lépte gyors,nem néz hátra
Előtte a préda kegyelemre várva
Kegyelem nincs,készülj a végre
Mert szomjas a farkas,szomjas a Vérre!

-----------------------------

Tótfalusy István: A gubbói farkas éneke

Milyen jó meglapulni ennek az embernek karjai közt.
Milyen jó idesimulni ösztövér testéhez.
Milyen jó lustán, kedveskedőn nyalogatni a kezét meg az arcát.
Milyen jó hosszan belemélyedni szeretet-barna szemébe.
Milyen jó hallgatni szíve dobogását ?
         meleg, mély, nyugodt szíve-dobogását.

Eddig nem értettem magamat.
Nem értettem, mi az az erő,
az a kéjekre szomjas vad erő,
         ami űz, hajt az emberek ellen.

Most már tudom. 

Azért harcoltam eddig mindenki ellen,
         mert azt akartam, hogy legyőzzenek.
Azért szaggattam ízekre annyi embert,
         mert azt vártam, hogy megszelídítsenek.

De a testük nem volt elég meleg ahhoz,
         hogy odabújjak mellé,
és a kezük nem volt elég szelíd ahhoz,
         hogy megnyalogassam,
és a szemük nem volt elég tiszta ahhoz,
         hogy megbabonázzon,
És a szívük nem volt elég nyugodt és mélydobogású,
         hogy lecsendesítsen és álomba andalítson.

Megöltem őket,
         mert nem voltak ilyenek, mint ez az ember.

Megöltem őket,
         mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megalázkodjam előttük.

És én úgy szeretek megalázkodni.

-----------------------------

Buda Ferenc: Farkasok

Mióta világ a világ,
főbe a fejsze belevág,
ember embernek farkasa,
öröktől ádáz ordasa.

Ordasok bár a farkasok,
hozzánk képest irgalmasok,
egymáshoz jók, hűségesek,
okosak, illedelmesek,
nem ölnek, csak ha éhesek.  

Persze megesik, szentigaz:
köztük is gonoszra akadsz,
hisz néha - gondolj csak bele! -
farkas farkasnak embere.

-----------------------------

Egy farkas vonyítása...

Egy farkas vonyítása,
Egy lélek ordítása.
Egy lélek ki szenved,
Egy farkas ki rád mered.

Egy farkas ki bátor,
Egy lélek ki szenved a mától.
Egy lélek ki segítségért kiált,
Egy farkas ki neked ordibált.

Egy farkas ki megállt,
Egy lélek ki érted kiált.
Egy lélek ki segítséget kér,
Egy farkas ki csak sebet ér.

Egy farkas kit hagytak,
Egy lélek kit elhagytak.
Egy lélek ki belehal,
Egy farkas ki meghalt.

Küldte: Kody

-----------------------------

A farkas éhsége

Üvölt szürke farkas:
„Jéggé fagyott az erdő,
Ki az erre tekergő,
Aki enni adhat?

Hol vannak az őzek,
Szelíd szemű óvatlanok,
A nyulak népe is itt hagyott,
Ki űzte el őket?”

Válaszolt a nagy sas

„Vándoroltak messze földre,
Fény-csillogó örök zöldbe
Temiattad, farkas.

Hogyha megváltoznál,
Visszajönnek, ragyog a nap,
Jégcsapok is elolvadnak,
S örül Erdő ország.”

Küldte: Kody

-----------------------------

A zord farkasok

Mikor eljön az éj, s árnyék takarja a Napot…
Kezdenek üvölteni odakinn a zord farkasok,
Hogy beleremegnek a havasok s a magasok,
Üvöltik a világnak: Mi vagyunk a hatalmasok!

Ne akarj soha fölénk emelkedni,
Maradj csak ki vagy, semmibe vett senki!
Bántó hangjukba megremeg a lélek,
S vágyjuk legyőzni az alázó sötétséget.

Mikor érezzük, itt nem ér semmit a szép,
Kétségbeesve küzdünk az elveszett fényért.
De jaj, miközben vívunk, hogy el ne nyomjanak a farkasok,
nem vesszük észre a fényt, mi mibennünk ragyog.

És gyakran így veszítjük el a belső gyémántot,
Míg farkasként küzdve vesszük fel farkassal a harcot.
Pedig lelkeden semmi de semmi nem ejthet karcot,
Míg makulátlan fényed tebenned ragyog…

Addig uralkodhat rajtad a mocsár,
Míg irigyled az aljas ordasnak hatalmát.
Ki sötétség erőit erővel vágyja letörni,
Sötét lesz, ha köztük vágy érvényesülni.

Ne hagyd, hogy farkasok húzzák le és tépjék le angyalszárnyaid,
Neked szárnyad, lelked és értéked van, szállj fel és keresd az égit és istenit.
Bár sárral dobálják fényed, mi benned ragyog,
Nem fakul meg soha, csak akkor, ha hagyod…

S ha kérded, míg a sötét az úr, fényed hogy óvhatod?
Ha tudod, te több vagy mindazzal, mi tebenned ragyog,
S bárhogy aláznak a hatalmasok,
Csak akkor húznak le az égből az ordasok,
Ha fényednél többnek tartod a sárból ácsolt trónt,
Hogy farkasok közt farkasként a fényedért harcolj.
Ha elhiszed, hogy feljebb van nálad,
Ki a benned levő ragyogást dobálja sárral.
Hiába harcolsz… odalent célod soha el nem éred,
Mert a sötétnek nem érték a te drága fényed.
Nekik nem érték, mi szívedben vagy,
tőlük ne várd soha, hogy elfogadjanak!
Ha győzöl, azt csak tiszta lelkedből látod,
mert a sötét a fényedért mindig utálni fog.
Csak lelked mélye tudja, ha ordas felett győztél,
S nem kell nagyobbnak lenned egy szelíd őznél.

Hiába hiszi sok eltévedt lélek,
Hogy erővel győzi le a sötétséget.
Te tudd, százszor megkiabáltan,
Fent állsz kis csillagként a nagy éjszakában,
Hogy fényedet terítsd azokra, kik várnak,
S bár érte ezerszer megkiabálnak
a sötét farkasok,
Tudd, te csillag vagy, kinek fénye az éjszakában ragyog!
S próbálnak lehúzni, mert fényed magasba hatol…

Tudd, csak a sötétség mocsarát uralják démonok,
S ha uruk akarsz lenni, sározol gyémántot,
Mi tiszta lelkedben ragyog,
S az égből a sárba rántanak a farkasok.

Kik lent vannak, vannak fent,
Mert bennük tiszta hang zeng…
Mutasd az utat, mert fényedre várnak,
Így lehetsz az éjben védőszárnya másnak…

Küldte: Kody

-----------------------------

Romhányi József: Interjú a farkassal, aki állítólag megette Piroskát.

Az Uj Bárány riportere felkereste Ordast.
Interjút kér. Én leközlöm. Olvasd.
- Igaz volna ama vád,
hogy ön orvul elfogyasztott egy egész nyers nagymamát?
- Egy nagymamát? Egy grammot se!
Ez az egész csak Grimm-mese!
- Hogy Piroskát Ön falta fel, talán az is hamis vád?
Nem hagyott meg belôle mást, csak egy fél pár harisnyát!
- Hogy én ôt ruhástul? Mit ki nem eszeltek!
Én még az almát is hámozva eszem meg.
- Furcsa, hogy a kunyhóban, hol megevôdtek mindketten,
mégis piros farkasnyálnyom díszeleg a parketten.
- Az úgy történt, hogy ôk aznap meghívtak a viskóba.
Nagyon finom uzsonna volt, szamóca és piskóta,
s mivelhogy én evés közben állandóan vicsorgok,
a vérveres szamócalé a pofámból kicsorgott.
- Én úgy tudtam, Önnél szabály,
hogy csak friss húsárut zabál.
- Kacsa! Füvet rágok lomhán legelészve,
zsengét, hogy a gyenge gyomrom megeméssze.
- És meddig lesz Önnél a juhhús is tiltva?
- Eddig! De errôl már nem írhatsz, te birka!

-----------------------------

Wolf: Két lélek...

Közeleg a nap mire annyira várok
Hisz csodálatos lénnyé, farkassá válok
Ember, s farkasok testvére is vagyok
Holdtestvér már magasan az égen ragyog
Szabadulhatok végre emberi testemből
Vár a bűntől mentes, gyönyörű erdő
Elindulok, s versenyt futok a széllel
Végre önmagam lehetek ezen az éjjel.

-----------------------------

Wolf: Éjszaka teremtményei
 
Farkas szívem lágyan dobban
Vörös vérem perzselőn lobban
 
Felnézek a sötét égre
Holdtestvér már kerek végre
 
Embertestem már csak álom
Farkas énemre rátalálok
 
Borostyán szemem kutatva keres
Szívem társa hol lehet?
 
Vonítás töri meg a gondolatom
Ösztönből a dal felé loholok
 
Megpillantok egy fehér ordast
Egy életere enyém-e gyönyörű farkas
 
Együtt eredünk zsákmány után
Gyilkos ösztön lesz rajtunk urrá
 
Elszántan követjük a rettegés szagát
Egy ostoba ember néz ránk bambán
 
Ugrok már a nyomorult felé
Hogy kiontsam álnok életét
 
Hirtelen valami a  földhöz nyom
Rám mered négy hatalmas szemfog
 
Szabadulni akarok, hát tombolok
Fehér farkasom rámmorog
 
- Nem vadászhatsz emberre
Farkas vagy nem dühöngő eb!-
 
Haragomat elnyomja a felismerés
Örülök hogy van ki megvéd!
 
Már emberként vágunk neki az éjnek
Tudom hogy tartogat még halált az élet
 
Többé már nem kell magányosan vadásznom
Párban kellemes e "borzalmas" átok!

-----------------------------

Farkaslélek

Hallod-e szállni a messzi vonyítást
erdő mélyén a bősz csaholást?
Itt jön a falka
éles a kardja
Hold fiai,
hajrá, rohamra!

Romlik a bástya,
felsír a penge,
messzire száll a győzelmi dal.

Farkasok gyűlnek
és ölni készülnek,
vér szagát hordja az éjjeli szél.

Jer velem testvér,
ha forr a véred,
a hold alatt nincs ki ellenünk száll!

Vívjad a harcot,
míg bírja a kardod,
rád még számos új csata vár!

És hogyha buknál,
holtan lerogynál,
híred a hold alatt messzire száll!

Hív hát a falka,
jer velünk harcba,
ne félj semmit, míg minket látsz.

Küldte: Kody

-----------------------------

Uhrman Iván: A farkasember balladája

Ha éjjel első álmodból riadsz fel,
a telihold az ablakban ragyog,
és torkod elszorul, s vonítanod kell
(úgy űz egy titkos, ősi, szörnyű sokk),
akár az eb… Nem! Mint a farkasok,
kik, mint az ősöd százezernyi éve,
ma is künn kóborolnak még az éjbe’,
mert hajtja őket véres indulat…
Ha rajtad tör ki, el nem fojthatod,
kinő a bundád, karmod és fogad. 

Ó, más ez, mint a kommersz, szimpla rémség,
mit százszor látsz a horrorfilmeken:
a génjeidből jő e farkaséhség,
mit jóllakatni nem lehet sosem,
e düh, melyet nem bírsz lenyelni sem,
ha elpattan, mi lelked még befedte,
civilizáltság pókhálónyi leple,
s megláthatod valódi önmagad.
Úrrá bírsz lenni rajta?! Mert ha nem,
kinő a bundád, karmod és fogad. 

S ha otthon nem maradsz, s rohansz az utcán,
s üvöltést sejt mindenhonnét füled,
a szörny elől nem mindhiába futsz tán?
Hisz őt saját lelked mélyén leled!
Veled nőtt fel, s együtt születtetek,
szüksége nem volt ahhoz sem fogakra,
hogy bősz varázslatát beléd harapja,
ahogy veszett kutyák a kínjukat:
megosztozott a testeden veled,
s kinő a bundád, karmod és fogad.

Herceg, ha eztán kínoz még a félsz,
a Holdra rá se ránts - magadba nézz!
Embertestben születtél? Az kevés!
Szép arcod maszk, mely szörny-pofán tapad!
Erő azzal nem bánhat el, sem ész:
kinő a bundád, karmod és fogad!

-----------------------------

Disha: Fél a farkast!

Nem is oly rég, s nem oly messze,
Falka csaholt a rengetegben.
Testük tűz, jég, szikla és lég,
Szálltak a szélben, akár a regék.
Éji Vándor! Tán’ megpihenni vágysz?
Ülj le közénk, hallgasd e nótát!
Atyám énekelte hajdan a mesét,
Most én adom tovább az ősi regét:
Csöppke voltam még, játszottam fa-karddal,
Elszöktem otthonról minden áldott hajnal.
Az erdőbe mentem, fürge forrást lesni,
Fürge forrástól regéket hallani.
De hamar meguntam forrásnak énekét,
Sétáltam tovább, míg nem lett éjsötét.
A magas fák közt végül eltévedtem,
Odvas fának gyökerére sírva telepedtem.
Így aludtam el, a gyökerek között,
Nyugtalan álmomba furcsa árny szökött.
Állt a magas sziklán, panaszosan sírt ott,
Bánatos dalával farkas-falkát hívott.
Mozgást hallottam, szemem tágra nyílt,
Az álom elszállt, de jó is volt ez így.
Mert mit magam előtt láttam, az érdekelt immár,
Négy szép farkas állt ott, büszkén és némán.
Most fülük hegyezték, északnak néztek,
Hol panaszos üvöltés úszott a szélben.
Hasonlatos ahhoz, mit álmomban hallottam,
Ekkor döbbentem rá, tán’ nem is álmodtam.
Rám meredtek aztán, a szemük lángolt,
Vadász-hév volt az, mi szította a lángot.
Közrefogtak, s tereltek, mint barmot,
Ha eltértem, mind dühösen morgott.
Patakparthoz értünk, a farkasok megálltak,
A kavicsra ültek, s hosszan vonítottak.
Magam nem mozdultam, kíváncsi voltam,
Ostobaság, tudom, de még gyermek voltam.
A patakból akkor négy lény tűnt elő,
Farkasok ők is, de bundájuk jégből.
Szemükben homály, léptük nyomán dér,
Hol puha mancsuk a zöld fűhöz ért.
Bámultam őket, csak akkor mozdultam,
Mikor indultunk újra, szótlan, komoran.
Elhagytuk a folyót, elhagytuk a fákat,
Bűvkörébe léptünk tündöklő tisztásnak.
A tisztás széléről figyeltük a tüzet,
Vadászok rakhatták, ám azok eltűntek.
Kőbörtönükben víg lángok táncoltak,
Köröttem a farkasok újra vonítottak.
Hangjukra a lángok magasra csaptak,
Bennük farkasok lelkei laktak.
Szemükben tűz izzott, bundájuk lobogott,
Nyomukban a zöld fű is lángot fogott.
Csatlakoztak ők is, együtt mentünk tovább,
Hosszas lenne elmondani, milyen sokat, s hová.
Dombtetőre értünk, hol örök szél honolt,
Az örök szélben négy farkas lakott.
Társaik szavára nem késtek soká,
Utunkon ők is követtek tovább.
S bár nem láttam őket, ott voltak mellettem,
Bundájuk selymét ujjaimon éreztem.
Megállt a csapat egy kőrakás lábán,
A föld is remegett vonításuk hallván.
A hívása csaholás volt visszhang:
Újabb ordasok, testük, mint a szikla.
Így mentünk aztán, a farkasok és én,
Lassan felhők mögé bújt a csillagos ég.
Boldog voltam mégis, már nem rettegtem,
Gyönyörűek voltak, ahogy léptek mellettem.
Elértük a sziklát, melyet álmomban láttam,
Fent a farkas sírt, épp, ahogyan vártam.
Hangjára társai mind válaszoltak,
Csak én álltam némán, s néztem az ordast.
Fekete bundáján megannyi vérfolt,
De büszkén állt ott, félelmes vezér volt!
Fekete szemében már nem égett láng,
De szívében izzott még most is a vágy.
Rám nézett hirtelen, megbabonázott,
Szénfekete szeme magához vonzott.
Felmásztam mellé, leültem a kőre,
Lehunytam szemem, s ő lett álmom őre.
Álmomban vadásztunk, harcoltunk együtt,
Sírásába olykor nevetésem vegyült.
Megismertem őt, a Fekete Farkast,
Ki kezében tartott minden hatalmat!
Az álom véget ért, nehezen ébredtem,
Fejem alatt odvas gyökeret éreztem.
Nem volt már farkas, nem volt már varázslat,
Táncolt az erdő, ahogy nehezen fölálltam.
Dél volt már, mire haza találtam,
Édes, jó anyám két karjára vágytam.
Atyám rendesen megszidott otthon,
Anyám átölelt, csókolta arcom.
A titkot megtartottam egész mostanáig,
Fiamnak adom át, ő őrizze holtig.
Az én időm lejárt, vadászni térek,
A Fekete Farkas vár már engem régen.
Kedves, jó Vándor, remélem tetszett,
Én mással nem szolgálhatok neked.
Ostoba beszédem bocsásd meg, kérlek,
Én csak azt éneklem, mit nékem meséltek.
Ha most indulsz, vésd ezt eszedbe,
A Fekete Farkast őrizd meg szívedben.
Lépteid vigyázó szemek lessék,
Nyomaid puha mancsok kövessék.
Mert nem is oly rég, s nem oly messze,
Falka csaholt a rengetegben.
Testük tűz, jég, szikla és lég,
Szálltak a szélben, akár a regék.

Küldte: Namiyo

-----------------------------

Vérfarkas

Gyilkos ösztönök támadnak
Vér dobol fülemben
Az emlékek nem fáradnak
Vér tombol eremben
Megnövök, fogak és karmok
Rohanok, ínyembe harapok
Véres nyál, holdfény ragyog,
Vonyítok, szólít a halál ott
Az ősök hívnak.
Befagyott Folyón kell átúsznom,
A túlparton köd, hideg
Lassan hűl az ösztön
Meztelen fekszem rideg
Vércseppek közt a földön...

Küldte: Namiyo

-----------------------------

Föld-gyermek 

Baráti társaság gyűlt össze egy éjjel,
Mesét mondtunk sorra, szellemekről, félsszel,
Tábortűz lobogott tisztásunk közepén,
Körülötte ültünk, s vidultunk a mesén.
Egymás után jöttek a jobbnál jobb esetek,
Kiáltott aztán egyikünk, "Veszélyben eszetek!
Ki mesémet hallgatja, jobb lesz, ha megérti,
Vannak lények, kikkel jobb ki nem kezdeni!"
Belekezdett szépen ő is a regébe,
Mint paraszt, munka előtt, köpött tenyerébe...
Farkasokról, teliholdról suttogott a férfi,
Ahogy előadta, jobb azt nem idézni!
Szeme szinte fénylett, mi hallgattuk szép csendben,
S én éreztem, valami nincsen itten rendben!
A többiek, nem tudom, hogy mire gondoltak,
Az izgalom nőttön-nőtt, s ők végül kirobbantak:
"Ezzel meg mit akarsz? A meséd már uncsi!
Méghogy farkasember, mással rukkolj ki!"
Gunyoros nevetés szakadt fel belőlünk,
Kigúnyoltuk szépen, ki várna mást tőlünk?
A félelem erősebb minden más ösztönnél,
Ha futni kell, nincsen más, mi jobban ösztökél...
Hát biz' csak nevettünk, leplezve félelmünk,
Csak az iménti mesélő nem nevetett velünk.
Szépen lassan felállt, s csak ekkor vettem észre,
Minden okunk meg van mostantól a félszre!
A férfin a ruha kezdett hasadozni,
Beszélni kezdett? Vagy inkább csak morogni?
"Tanúsíthatnátok több tiszteletet
A tápláléklánc-csúcs felé, ti korcs ebek!
Könnyű egy mesét gyáván kinevetni,
De azt mondom nektek, ideje rettegni!"
Üvöltött a férfi, s csak ekkor vettem észre,
Nem volt még köztünk a toportyán férge!
Hogy hogy került a körbe, hát fel nem foghatom,
Gondoltam, jobb lesz, ha a srácokat otthagyom.
Eközben az üvöltés gyorsan átalakult,
Vonyítás lett belőle, s a lelkem elvadult.
Próbáltam rohanni, de csak botorkáltam,
Hasra estem többször, de újra fel-felálltam.
A baráti társaság csak ekkor ocsúdott,
Ám a döbb, az agyakban túl lassan oldódott.
Üvöltés tört fel a megolvadt szívekből,
Elveszté eszét mind a félelemtől!
Ott állt a lény, a tábortűz mellett,
Nem volt ember immár, inkább csak felelet
A kérdésre, mely szerint ez meg mi az ördög?
Ember? Állat? Isten? Vagy valami fő-dög?
Farkas volt, de legalább felerészben ember,
Nincsen rá jobb szó, ez egy farkasember!
A démon csak arra várt, hogy mindenki lássa,
Aztán ölni kezdett vérengző pofája!
Rávetette magát egy menekülő lányra,
Nyakát szegte, s hang nélkül bukott fel az árva.
Ám a rém nem pihent, nem állt meg zabálni,
Letépett fejeket, majd gerinceket ránt ki...
A pofájában végezte bizony ott mindenki,
És csak azt nem értem, engem mért hagyott ki?
Talán csak azért, hogy emberekhez szóljak:
"Vigyázat, emberek! Veszélyben a holnap!"
...Utoljára még néhány szót mintha mormolna:
"Te pedig, kis ember, eridj a dolgodra!
Mond el a fajtádnak, ne szórja szemetét,
Mert Földanya megvédi minden gyermekét!"

Küldte: Namiyo

-----------------------------

Piroskás Farkasos Másként

Egyszer egy leányzó elindult sétálni
Nem nagyobb céllal, mint mamát látogatni
Fel is öltözködött gyorsan ünneplőbe
Piros ruhát öltött, s indult az erdőbe.

Mama felé tartva megtorpant hirtelen
Mormolta magában: "mire kell figyelnem?"
Üres kézzel menni nagyon balga dolog.
"Csokrot készíteni! Tüstént hozzá fogok!"

Ezalatt egy szempár mindent kifigyelve
Fejét egy kitervelt gyilkosságon törte.
Szőrös volt és szürke, vicsori, nem magas.
Az ő neve nem más: veszedelmes farkas.

Miközben Piroskánk a csokrot összeszedte
Farkasunk az irányt nagymamához vette.
Szegény öreg néne gyanútlanul kedves,
Ezért mindenkinek roppant rokonszenves.

Be is engedte azonnal a farkast,
Több se kellett annak, nyelt egy jó hatalmast.
Néni helyett ő feküdt annak ágyába,
Gondolta, jó lesz ez mindenki számára.

Naiv kis Piroskánk semmit sem sejtve
Kopogott nagyinál, kis csokrát elejtve.
Nyílt az ajtó gyorsan, ha már válasz nincsen:
"Gyere be unokám, drága kicsi kincsem!"

Szólt a hang, kicsit mély, szokatlanul érces.
"Beteg vagy nagymama? Vagy talán mérges?"
"Közelebb kis drágám, had öleljelek meg!"
"Furcsa a nagymama, sokkal szőrösebb lett."

"Nagymama, figyelj rám, miért vagy ilyen furcsa?
Nagy a füled, nagy a szád, a bőröd is durva."
"Ne izgulj kicsikém, nem látod sokáig
Drága nagyikádat, csak juss el a számig!"

Amint közelebb ment gyanútlan Piroska
Belekerült nyomban a farkas-gyomorba.
Veszedelmes farkas hasa akkora lett
Elterült az ágyon, alvó oroszlán lett.

Hatalmas zajra lett figyelmes az őrünk,
Vadász úr lesz később óriási hősünk.
Várjunk még egy kicsit, ne menjünk előre,
Pedig már tudjátok, mi lesz majd belőle.

Bátor svájcinéger vagy talán, mint rambo
Betört a kis házba gyorsan, mint egy vadló.
Felvágta farkasunk óriási hasát,
Kivette belőle Piroskát, s a mamát.

Gyorsan összevarrták, előbb jött a bosszú
Elmesélni talán nem lehet túl hosszú.
Mamikánk régi, nagy téglákat gyűjtött,
Hátul volt a kertben, hiszen fával fűtött.

Beletették nyomban a farkas hasába,
Nem volt sok, de azért lehetett egy mázsa.
Amikor az felkelt, a gyomrához kapott:
"Zörögnek a csontok, iszok rá egy nagyot."

Farkasunk lement a patak mellé inni
Lassan ment, nem tudta, hogy nem fogja bírni.
Lehajolt szépen, hogy igyon már végre,
Vesztére a vízből nézhetett az égre.

Vadászunk örül Piroskával együtt,
Mama meg együtt ünnepelhet velük.
Hogyha a mi farkasunk okosabb lett volna,
Talán az én mesém is tovább tartott volna.

Küldte: Namiyo

----------------------------- 

Caius Julius Phaedrus: A farkas és a bárány

A szomjas farkas és a szomjas kis bari
ugyanazon patakra ment véletlenül.
A jámbor gyapjasnál az ordas följebb állt,
gonosz szándékkal mégis így kötött belé:
"Miért bolygatod fel nékem a patak vizét,
ha én iszom?" A gyapjas félénken felelt:
"Hogyan tehetném, kérlek, mit szememre hánysz?
Hiszen a víz felőled árad szájamig."
A meghazudtolt farkas így acsarkodott:
"Fél éve rútul rágalmaztál engemet."
"Hisz akkor még nem éltem én" - felelte az.
"Apád gyalázott akkor, istenuccse, ő" -
és ráugorva széjjelmarcangolta őt.
Oly emberekről íródott e kis mese,
kik ártatlant koholt ürüggyel nyomnak el.

-----------------------------

Arany János: Toldi
(ötödik ének)

Réti farkas fészke volt épen alatta,
Benne két kis kölyke rítt az isten-adta.

Megsajnálta Miklós hogy reájok hágott,
Símogatta a két árva kis jószágot,
Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,
A komondor kölyköt végig simogatja.

Kár volt símogatni; csak vesztére tette;
Mert megzörren a nád hirtelen megette;
Jő az anya-farkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.

Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára,
Csattog a fejér fog vérszopó inyében,
S mintha szikrát hányna, csillog a holdfényen.

Toldi pedig magát serényül forgatja,
Öklének csapásit sűrűn osztogatja:
Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,
Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak.

Nyelve a szájában meg nem tudna férni,
Csattogó fogával azt is összevérzi,
Mint veszett kutyáé csorog véres nyála;
Senki sem látott már dühösb vadat nála.

Miklós a kötődést unni kezdi végre,
Lábát sem restelli híni segítségre,
S mint midőn a bika dolgozik szarvával,
Fölveti a farkast egy erős rugással.

Messze az avasba esik a vadállat,
Nagy darab helyütt letördeli a nádat,
És amint lehulla puffanó eséssel,
Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel.

De lám, mintha ördög volna belé bújva,
Egyet hengeredik s talpra ugrik újra,
Elordítja magát keserves haraggal,
S mégyen új csatára köszörült fogakkal.

Körmeit Miklósnak a vállába mártja,
Száját a fejénél két araszra tátja
S hátulsó lábával úgy szorítja térdét,
Pusztítsa el Isten a kegyetlen férgét!

Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja:
Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;
— Mit csinálsz most Miklós ? jaj, dehogy birsz vélek!
Ezer lelked volna, mégis megölnének. —

Semmi baj! az néki a tulajdonsága,
Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága:
Kisegíti magát, sohase féltsétek,
Nem válik belőle farkasoknak étek.

Mert amint a nőstény ölre ment s birokra,
Megszorítja torkát Toldi két marokra;
Csak kifordul körme a fiú nyakából,
Kifogy minden erő a horgas-inából.

Szeme is kidülled, véres könnyel telve,
Mint egy nagy csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve:
Nem kiment belőle, bennszorult a pára,
Ahogy eltátotta, úgy maradt az álla.

Akkor fogja Toldi, jót kanyarít véle,
És a kanhoz vágja, mely rohan feléje;
Fölkel az dühösen, s hogy megint lecsapja,
Párját fekhelyéből mérgesen harapja.

És pedig világos, hogy megint fölkelne,
Ha Miklós előre néki nem felelne:
De úgy elpaskolja most a nőstényével,
Hogy világ végéig sem támad többé fel.

Toldi a vadaktól így megmenekülvén,
Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén;
A farkas-fiakban sem volt már lehellet,
Eltaposva nyúltak Toldi lába mellett.

-----------------------------

Köszönöm szépen mindenkinek, aki verset küldött be!
Ha esetleg egy költő erre járna, és zavarná, hogy kint van a műve az oldalon, az szóljon nekem, és leveszem innen!
Mivel ezek a versek itt vagy saját gyűjtések, vagy nekem küldték őket, megkérnélek, hogy ezt tiszteletben tartván
NE LOPJ!
Köszönöm!